Mind láttunk már kisgyereket, aki az egyik percben bőg, de úgy, mint aki soha nem lesz már boldog, a másik pillanatban pedig valamin kacag, teljesen random módon. Persze nagy felnőttként megmagyarázzuk, hogy azért, mert még nem uralja az érzelmeit, ahogy mi, tehát meg kell neki is tanítani.
És mit mond neki a szülő? Ne sírj, ha sírnod kell! Maradj csendben, ha nevetni akarsz! És különben is, menj játszani, vagy ha itt vagy, legyél komoly, mert épp dolgozom! Nem akarok belefolyni abba, hogy ez a nevelési stratégiailag mennyire helyénvaló, most az érzelmekről beszélünk.

 

Az érzelmeket el kell rejteni?!

A gyerek szép lassan, mire felnő, megtanulja, hogy ha sír, azt el kell rejteni, de még jobb, ha nem sírunk, mert az a gyenge kisgyerek jellemzője. Hogy ha nagyon boldogok vagyunk, nem kiabálunk és futkározunk az örömtől, hanem csendben isszuk tovább a kávénkat, vagy legfeljebb szolidan mosolygunk. Ha idegesek vagyunk, akkor is emberien kell viselkednünk, kellemesen társalogni a főnökünkkel, megvitatva, hogy miért nem kaptuk meg az előléptetést. És ha félünk valamitől, az a legrosszabb. Azt sose mutasd ki, csak ha nagyon muszáj.

 

Ezek az íratlan szabályok mozgatnak minket, miközben éljük a kis életünket valahol a világban immáron felnőtt kisgyerekként. Igyekszünk elérni, hogy mindig tökéletesek legyünk, csak azt nem értem, a tökéletesben miért van benne hogy tökéletesen érzelemmentes?

 

Érzelemmentesen élni?

Mindenhonnan az folyik – a filmektől kezdve az önkisegítő könyvekig, mindenhol -, hogy az érzelmek nem rosszak, sőt, erőssé tesznek. Hát nem a jó győz mindig a mesében is? Miért? Oké, azért mert jó. De mindig az érzelmei adtak a jónak erőt és motivációt, és végtelen kitartást. A gonosz valahogy sose érti ezt, hisz neki nincs akit szeressen, akiért harcoljon.

 

Az anyai szeretet

A szeretet a legerősebb érzelem, mindent képes felülírni és megváltoztatni. Lépjünk túl a filmeken. Láttunk már a gyerekét  bármitől védő anyukát? Aki elvakultan és bármikor bármit megtesz a gyerekéért. Nem a filmekben, hanem a valóságban. A gyerek az, ami leghamarabb kihozza belőlünk az érzelmeket. akár azzal, hogy kihozza belőlünk azokat, akár azzal, hogy megmutatja, hogyan kell megélni.
És különben is. láttunk már erősebbet az anyukáknál? Komolyan, gondoljunk bele. Főleg, ha kedves olvasóm, az vagy. Önmagad a végsőkig félretéve és a határaidat feszegetve teszed a dolgod nap mint nap, amíg más feladja, mert nehéz, mert nincs kedve, vagy mert megijedt. Ezzel szemben mi megyünk, és meg sem állunk, amíg a gyerek fel nem nő. És azután se. Sose állunk meg. Mi vagyunk a terminátor. Ezek után senki ne mondja, hogy az érzelem gyengeség.

 

A félelem

Nem csak a szeretet tesz minket erőssé. Ha félünk, és nem fojtjuk el, rájöhetünk, hogy igen, tényleg félünk. Ha már látjuk a problémát, meg tudjuk oldani. Mondjuk úgy, hogy legyőzzük a félelmet. Viszont amíg nem valljuk be önmagunknak, addig erre nem vagyunk képesek.

 

Lehetséges örökre elfojtani az érzelmeket?

Nézzük a szomorúságot. Elfojthatjuk ugyan, de amíg nem éljük ki, nem tudunk továbblépni. Miért? Mert bennünk van, ideiglenesen lehetünk vidámak, de egyszer kiborul a bili, mert mindig csak kerül bele, de sose ürül ki. Aztán jön a bumm. Akkor már mi sem tudjuk irányítani vagy elfojtani az érzelmi áradatot. Aztán meg dühösek leszünk magunkra, hogy hogy lehettünk ilyen gyengék, hogy sírtunk. Főleg ha férfiakról van szó. Istenem, hány férfit láttam a sírás után zavarban lenni, vagy haragudni önmagára. Főleg az öregebb korosztályból.

 
A nagyapám katonaviselt, komoly, érzelmet sose mutató ember. Viszont a kor előrehaladtával képes, fényképeket nézegetve, a már eltávozott rokonait látva elsírni magát. És nem tud mit kezdeni ezzel a dologgal. Mert világ életében – bevallása szerint – nem igazán sírt. Akkor se ilyen kis „semmiségeken”. Ő katona volt. Ő férfi. Ő minden, csak nem bőgő kisgyerek. És ezért mérges önmagára, amikor nem tudja kontrollálni az érzelmeit. Úgy látszik, idős korban nehezebb. Szentimentálisabb lesz az ember.

 

Nos, én nem akarom megvárni  a 60.életévemet, hogy kiderüljön, milyen az, amikor engedek az érzelemnek. Nem akarom, hogy meglepetés legyen, és én is utáljam magam azért, mert a halott testvérem fényképe felett könnybe lábad a szemem. Akkor láttam meg a nagyapámban, hogy ember, hogy vannak érzelmei, és onnantól érzem magamhoz közelebb.

 

Éljük meg megfelelő módon az érzelmeket

Szóval amellett, hogy élettanilag jó hatása van annak, ha néha sírunk, ha nevetünk, amikor boldogok vagyunk, vagy kiéljük pozitívan az agressziónkat, amellett a többi embert is közelebb hozza hozzánk, mert meglátják bennünk önmagukat. Azt, hogy nem vagyunk tökéletes, érzelemmentes, komoly felnőttek.
Ahogy senki sem az.