Változásról:

Hányszor hallottuk már emberektől a mondatot: „Igen, igazad van, de változni az én koromban már nem olyan könnyű.”Esetleg mi is kimondtuk párszor.

Oké, akkor most lépjünk hátra kettőt, és gondoljunk egy kicsit bele abba, hogy a változás mikor volt könnyű???

Megsúgom: soha. Lehetett könnyebb valaminél, egyszerűbb (valaminél), és vonzóbb (valaminél), és az a valami általában az előtte lévő állapot volt, de változni, és változtatni soha nem tartozott az egyszerű dolgok közé. És elmondok még valamit: a változás nem lesz nehezebb a korral.

Imádom, amikor az idősebbek főleg – de 30 évestől is hallottam már -, hogy „ennyi év után” vagy „ebben a korban megváltozni már minek”, amúgy is túl nehéz.

Istenem kérlek, ezzel azt mondjuk ki csupán, hogy az ember a korral gyengébb lesz. Hogy nem bölcsességre tesz szert, nem nagyobb rálátásra az életről, hanem beszűkül a tudata, és minden mindegy lesz. Kérem szépen ez derogáló, lenéző, és gyerekes látásmód. Önmagunkkal szemben is!

Az ember bármikor meghalhat, feldobhatja a talpát, benyújthatja a végső számlát, de ha egy nap van hátra, ha csak egy perc van már hátra, akkor is megéri jobbá lenni!

Ha látjuk azt, hogy hol rontunk el valamit, ha látjuk és érezzük, hogy máshogy boldogabbak lennénk, hogy úgy jobb lenne a világ, akkor miért nem lépnünk? Mert félünk.

A félelemről:

Viszont a félelem sose korfüggő. És ha a korunkra fogjuk ezt a félelmet, akkor önmagunknak is hazudunk.

A kisgyerekek is félnek. De tudják, hogy fogja anyuka, apuka a kezüket és le merik győzni a félelmet.

Nekünk nincsen apukánk, anyukánk? És ha már nincs, akkor nincsen családunk? Vagy barátaink, akik segítenének? És ha amúgy is olyan nagy felnőttek vagyunk, miért ne állhatnánk mi magunk önmagunk mellett egy döntésben.

Bizony. Álljunk ki magunkért, és igenis mondjuk ki, hogy félek, de megteszem. Mert tudom, hogy így jobb lesz.

Egy icipici lépés csupán, de ezek után valahogy felszabadultabban tudjuk élni az életünket. Mert tudjuk, hogy ha minden kötél szakad, mi még ott vagyunk. És igenis ott vagyunk, és mutatjuk az utat.

Először csupán magunknak, aztán szépen lassan a többi embernek…