Csupán önmagadat tudod korlátozni, de azt gyönyörűen. Nem hiszed? Íme az első korlát. barátkozz meg vele, ha tetszik, utáld, de tudd végig, hogy te állítottad, tehát te is tudod lebontani.

Napról napra alakítjuk a világunkat, az életüket. Azt hisszük, van sors. Azt hisszük van felsőbb hatalom, ami mozgatja a szálakat. Azt hisszük, bábok vagyunk egy színházban, és valaki fentről irányít.

Mielőtt elkönyvelnétek valami ateistának, kijelentem, hogy szerintem van Isten. Van, aki megteremtette a világot, aki kigondolta, és aki úgy határozott, hogy „legyen” és mi lettünk. És aztán átadta nekünk a terepet.

Sokan mondják, Isten bennünk van. Szerintem ez a kulcs. Ha nagyon akarjuk, nagyon szükségünk van rá, akkor mindig találunk valakit: a gondolatainkban, a bibliában, álmainkban, aki segít.

Isten bennünk van. Mi vagyunk isten.

Mi vagyunk a teremtő, és azt játsszuk, hogy sok tudatunk van, milliárd meg egy élőlény, és azt is játsszuk, hogy nem tudunk az egészről semmit. Játsszuk, hogy mi csupán pici pontok vagyunk a világegyetemben.

Pedig miénk az egész. Miénk a teremtés. Miénk az élet. MIÉNK A VILÁG!

Nem, nem birtoklóan miénk.

Hanem inkább úgy, mintha alkottunk volna egy játszóteret. Aztán hívtunk volna egy csomó gyereket, és bezavartuk volna őket játszani. Aztán gondoltunk egyet: miért ne lehetnénk mi is benn? És kisgyerekké váltunk. Sok kisgyerekké. És az a sok kisgyerek, hogy mindent ki tudjon próbálni, sok játékkal játszana. Az összessel. Eljátszaná a szegénységet, boldogságot, a szerelmet. Sok-sok szerelmet.

Nos, ezek vagyunk mi itt. Gyerekek, akik játszani jöttek a Földre.

Csupán azt felejtettük el, amit minden gyerek a játszótéren. Ha kijövünk, az nem tragédia. Az nem „halál”. Koszos lett a ruhánk, elszakadt, beütöttük a térdünket, kimegyünk, átöltözünk, meggyógyulunk, és kezdjük elölről, ha akarjuk.

Ha nem, talán egy másik játszótér vár. Egy másik bolygón, egy másik dimenzióban, bárhol.

És ott kinn eszünkbe jut, levetve a játék szenvedélyét, hogy igen, ezt mi csináltuk. És ez igenis jó. Hogy jót teremtettünk, és milyen átéléssel játssza a többi gyerek ott benn, hogy az az Élet.

Mert onnan ismerszik meg a jó illúzió, hogy aki benne van, nem vesz észre semmit.

Szóval gyerekek, kijelenthetjük, hogy tökéleteset alkottunk.

De azt is kijelenthetjük, hogy ha bemegyünk a játszótérre, akkor is tudunk benne alkotni. Tudjuk változtatni, ha valami nem tetszik. Tudjuk tökéletesíteni, ha valami nem tetszik.

Ki akadályozna meg minket abban, hogy úgy játsszuk a saját játékunkat, ahogy akarjuk? Ki akadályozhat meg minket abban, hogy boldogan játszunk?

Mi magunk.

És ha ezt megérted, csak egy icipicit meg próbálod érteni… ne adj isten, így is élni…

Hát kié a világ, ha nem a tied?

Carpe diem